Megcsókolta a homlokomat, és azt mondta , hogy: " vége a szerelemnek "...ennyit mondott. Átnyujtotta a dobozt és elindult. Követtem... a szememmel. Úgy hullottak a bolond könnyeim, mint az üveggolyók az égből a betonra, a kőkemény ,hideg betonra...egy zongorára a színes üveggolyók.Koppantak a földön. A fülem sem bírta ezt a hangos, pattogásszerű ricsajt, amit a könnyeim produkáltak , igenis produkálták ezt a zajt, élvezték a saját hangjukat. A föld meg csak szívta a nedveimet, a könnyeimet. Ő meg egyre távolodott... Még utánam sem nézett, legalább egyszer. Megérdemeltem volna. Szerettem. Még álltam úgy, bambán, egy ideig, aztán felpattantam a biciklire és hajtottam dühösen..Nem néztem az autókat sem, az embereket sem...semmit. Lehunytam a szemem és hajtottam. Smmire sem figyeltem, csak Rá gondoltam.Szánalmasnak éreztem magam. Itthagyott és még csak vissza sem nézett, mint a szerelmes filmekben, amelyek nem happyand-del végződnek. Na, akkor jöttem rá, hogy az én életem nem egy szerelmes film, hanem valami más. Ébresztő!!! Te leányka, te... Te nem látod, hogy hová vezet a sok álmodozás? Az élet nem egy szerelmes film, kisangyalom. Érdekelt is engem akkor ott valami. Semmi, csak Ő. Mégis miről álmodoztam? Hát arról, hogy Ő mindig az enyém lesz, én meg amíg csak élek az övé. Összevissza képzeltem, rendeztem meg jeleneteket, megrendeztem mindent lehunyt szemmel, esténként,álmomban, órákon...biciklin.Folyton álmodoztam. Amikor este megálltunk a kert végében, hosszasan csókolt. Amikor megfogta előszőr a mellem, elmelegedtem. Eltűnt a kezében a mellem. Azt mondta, hogy szépek. Megölelt, és a szoknyám fölött benyúlt az ingem alá, és vékony,hosszú, hideg újjaival cirógatta a meztelen hátamat. Éreztem, ahogy végigzongorázik a csigolyáimon.Kirázott a hideg...A keze már a hátam közepén kedveskedett...aztán fennebb. Sötét volt, és senki nem látott. Nagyon féltem, hogy meglátnak...így...Az kellett volna, hogy valaki meglásson, mert másnap azt hallotta volna mindenki a faluban,hogy "nézzenek mán oda, a polgármester leánykáját fogdossák, ő sem egy olyan szűzi teremtés, mint ahogy az apja mondja, mondtam én, csak úgy engedte annak a férfinak, hogy simogassa, nem ellenkezett, tűrte mint a tehén,amikor vakargassák"...na ezt hallhatta volna mindenki...Már erős indulatokkal csókoltuk egymást, és megijedtem, amikor ott éreztem a kezét a szoknyám alatt...Mintha kést döftek volna a lábam közé, olyan jó érzés volt. Valamit éreztem...nem tudtam, hogy mi az, még soha nem éreztem azt...Kívántam, most már tudom, így hívják azt az érzést. Bizsergett minden, valami hatalmas érzés uralkodott bennem...Olyan mintha meztelenül szaladnál bele egy tóba, tengerbe. Messziről szaladsz, és meztelenül. Szaladsz, szaladsz...még nem látod, de már kívánod, nagyon kívánod, még nem látod a vizet, csak tudod, hogy nemsokára megérinti a bokádat. Még mindig szaladsz, és egyszercsak látod is. Jobban kívánod...mert már látod...így jobban el tudod képzelni, az érzést. Már alíg van erő a lábadban, de szaladsz. Visítasz az érzéstől, annyira kívánod, és egyszercsak érzed a vizet, érzed a bokádnál, de nem hagyod abba, tovább kell szaladni, több kell...több kell, mert azt kívánod, hogy fennebb is érezd. Már a térdednél símogat,csíp a víz, és egyszerre olyan gyorsan kezdesz el szaladni, hogy ...hoppá..hozzád ért a víz...és bummm...összeesel, egy vagy a vízzel...Beléd mászott...már a lábad között a víz.
Ezt éreztem...ezt éreztem, ha megláttam, ha ölelt...mindig...
Egy reggel, arra érbredtem, hogy zaj van. Igen, ez nálunk nem volt egy megszokott dolog, csak ha nálam hangosan szólt valami zene, vagy ha éppen gyakoroltam a legújabb hangszeren, akkor volt zaj, de ha aludtam, a ház olyan volt mint egy kirpta. A szüleim nem szerették ha zajos a ház, nálunk mindig halálos csend volt...és akkor reggel zajra ébredtem. Hallottam az apám, az anyám és idegenek hangját.Beszélgetés hallatszott fel a nappaliból a szobámba. Nem értettem, hogy mi történik, valahogyan kivánszorogtam az ágyamból és Zoárd kutyámmal ki a szobából, végig a folyósón, le a hosszú lépcsőn, mint a királynő és kísérete, vonultunk... A lélgezetem állt el abban a pillanatban, ahogy leértem a lépcsőn, rengetegen voltak a nappaliban, de én csak egyetlenegy embert láttam: Őt...senki mást. Gyönyörű volt ez a férfi. Ott állt elöttem és megbabonázott. Apám szólt rám:
- Mutatkozzon be a kisasszony,a lányom-mondta.
-Hámory Gizella-mondtam, folytattam volna, hogy Abigél, de a harmadik nevem elszállt a levegőbe, mert Ő éppen a kezemet csókolta meg.
-Gróf Rháday Alfonz-mondta-örvendek kisasszony.
Éreztem , hogy nem bírom tovább, ordítanom kell, nem tudok viselkedni, alig tudtam magamon uralkodni. Vert a szívem, kalapált, mert azt éreztem, hogy itt áll elöttem az a férfi, aki a mindent jelentheti. Még csak a nevét tudtam, azt hogy Alfonz, de már csak ő érdekelt ebből a világból.
-Öltözzön fel a kisasszony-mondta anyám.
Ekkor vettem észre , hogy egy rövít hálóingben vagyok, és ez illetlen. Illetlen egy tizennyolc éves lánynak. A férfira pillantottam, és elkaptam, amint a lábaimat nézi, zavarba jöttem...
Ott állt ez a férfi, aki olyan volt mint egy mesebeli herceg. Gyönyörű kék szemekkel, és gyönyörű vállig érő, fürtös hajával. Rengetegen voltak a nappaliban, pontosan , ahogy késöbb megtudtam tizenketten. Mindannyian egy társulat tagjai, akit apám hívott meg a falu ünnepségére. Felszaladtam a szobámba, hogy felöltözzek és ahogyan a ruháimat keresgéltem, észrevettem, hogy nem is akármit akarok felvenni, hanem valami olyat, ami ...más. Életemben először most tettem rúzst az ajkaimra, rengeteg ruhát próbálgattam, közben arra gondoltam, hogy sietnem kell, látnom kell... Gyorsan elkészültem, és amennyire lehet, szép voltam. Leszaladtam a virágos ruhámban, de ők már nem voltak a nappaliban. Szívem mintha ketté szakadt volna, úgy megijedtem, de meghallottam a kertből az apám hangját. Ő is ott kell legyen, gondoltam, és kiszaladtam a kertbe. Összetalálkozott a szemünk, és mosolygott. Mosolygott rám az a férfi...Odaültem a többiek közé és hallgatóztam, vagyis lestem Alfonz minden mozdulatát, figyeltem rá. Megtudtam, hogy ő a társulat rendezője, és a ma esti előadáson ő játsza majd a nagy szerelmest. Alig vártam az esti előadást. Amikor elhúzták a függönyt, a gyönyörű díszletben már ott állt..énekelt..gyönyörűen énekelt.Olyan volt a hangja, mint a nyári eső kopogásának, rekedten és mégis tisztán énekelt a szerelemről, ami egyetlenegy perc alatt érkezik...és tönkretesz mindenkit. Minden olyan szép volt, amíg be nem jött az a nő,az a színésznő. Szép volt az a nő, hosszú lábaival,és gyönyörű arcával. Alfonz játszta a nagy szerelmest, még sírt is, és a nő észre sem vette egy ideig, aztán ő is beleszeretett a szerelmes férfiba és csókolóztak, Istenem, csókolóztak. Nem akartam tovább nézni, mert fájt, hogy mást csókol. Végignéztem azt a nagy szerelmes históriát, de úgy sírtam, hogy anyám folyton azt mondogatta csendben, mellettem, hogy:
-Gizellám ne sírj, ez csak egy előadás. Ez a lányka milyen érzékeny te Bálint-súgta apámnak.
Az.. érzékeny, az... drága anyám az vagyok, mert az a férfi, aki a világon csak az enyém lehet, most egy más nőt csókól, azért vagyok érzékeny, drága jó anyám- szerettem volna ezt így a szemébe ordítani, de nem lehetett. Az előadás után a falu ünnepi bált rendezett. Mindenhol mulatozó embereket lehetett látni, persze én csak azt vártam,hogy, megérkezzenek a színészek is a mulatságba. Alfonz és a színésznő jöttek utoljára meg, ennek nem örültem. Megint vele van, minek? Nem elég neki a színpadon? Arra gondoltam, hogy biztosan az öltözőben is megcsókolta, és ez a gondolat nem esett jól. Addig tudtam csak erre gondolni, amíg Alfonz el nem kért apámtól egy táncra. MEGÖLELT! Magához ölelt ez a férfi, és úgy táncolt velem. Magas volt, alíg értem fel, a válláig sem értem, és csak néztem felfele, a szemeit kémleltem, és én a buta liba, azt vártam, hogy egyszerre azt mondja, hogy szeret. Nem mondta... Miután véget ért a dal nem hagyott magamra, odaültünk apámékhoz, de nem figyeltünk rájuk. Mindenféléről beszélgettünk, rólam, róla, a színészetről. Elmondtam neki, hogy állatorvosnak tanulok, és van egy lovam akit Rudolfnak hívnak, és velem egyidős.
-Nagyon szeretem a lovakat, sokáig tanultam lovagolni.
-Ha szeretnéd megnézni, megmutatom-mondtam neki.
-Szívesen.
Hátramentünk, ugyanis a kert végében volt Rudolf otthona, a halastó mellett. Azt mondta, hogy gyönyörű ló, büszke lehetek rá. Visszafele indultunk, de közben folytattuk a beszélgetést. Egyszerre megfogta a kezem és azt mondta:
-Gizella, te vagy a leggyönyörűbb nő, akit eddig láttam. Nagyon szép vagy és bájos, tiszta teremtés, olyan más mint a többi nő-és megcsókolt. Nagyon hosszan csókolt, és megfogta a mellem, én meg forróságot éreztem az egész testemben. Tudta, hogy nem maradhatunk itt, mert valaki meglát, és féltett engem is, meg magát is.
-Aludj velem, Gizella...szeretnél velem aludni..?
-Igen- vágtam a szavába- igen...
A mulatság három után ért véget, és én már a szobámban feküdtem. Nem tudtam, hogy mit kellene tegyek. Hogyan fogunk mi együtt aludni? Ő jön majd ide, vagy nekem kellene menni valahová? Vagy talán nem is lesz velem? Az nem lehet! Kipattantam az ágyamból, és idegesen járkáltam fel-alá. Hallgatózni kezdtem, és velem együtt Zoárd is hallgatott. Lentről még hallottam amint anyám és apám beszélgettek, aztán hallottam amint felfele jönnek a lépcsőn. Mennek lefeküdni, futott végig az agyamon ez a gondolat, aminek nagyon örvendtem. Vártam, már két órája vártam, feküdtem a sötétben, nem mertem villanyt kapcsolni, hogy anyámék nehogy bejöjjenek. Feküdtem a sötétben, és felriadtam Zoárd vakkantására. Felugrottam az ágyamból, és ott állt az ajtóban Alfonz. Nekiszaladtam, és felugrottam az ölébe. Hosszasan csókolt...
-Ez a tied, neked loptam- mondta nevetve, és átadott egy szál napraforgót. Szép vagy Gizella- mondta. Felkapott az ölébe, és befektetett az ágyba. Levetette ingét, nadrágját és bebújt mellém. Forró volt a teste és jó illatu. Gyönyörű volt az az éjszaka... szeretkeztünk.. Életemben először feküdt mellettem egy férfi, a férfi, az igazi férfi, és tudtam, hogy ő lesz a mindenem, az életem...minden. Öleltük egymást és csókoltuk egész éjjel. Nem tudtam aludni, úgy vert a szívem, hogy örökké néznem kellett, nem tudtam levenni róla a szemem. Gyönyörű hajáról, aminek oylan illata volt, mint a tavaszi meggyfának...és a szemei, azok mint a tó vize, amibe azt érzed, hogy bele kell szaladnod, amit a tested kíván...
-Mennem kell Gizzella, nem maradhatok, mert megláthatnak- mondta hajnalban.
-Az nem kakas ami ott kukkorékol- mondtam neki- hanem valami olyan állat, ami csak a mesékben létezik, és azért jelenik meg, mert irigy a szerelmesekre, és szét akarja őket szakítani.
-Komolyan beszélek, mennem kell, de reggel jövök, mint vendég- és mosolygott.
Alig vártam, hogy reggel legyen, hogy végigvonuljak mint egy királynő a kíséretével, a folyósón és le a hosszú lépcsőkön, egyenesen az ölébe. Nem tudtam visszaaludni, csak vártuk Zoárddal a reggelt. Már hamarabb lementem, hogy egyből láthassam, ahogy beér a házba, ugyanis apám meghívta a társulatot reggelire. Amikor megérkeztek, láttam, ahogy egyből engem keres a szemével...nagyon boldog voltam, talán még soha ennyire. Észrevett, odajött és megcsókolta a kezem, mint azelöttvaló reggel. Szerettem volna vele maradni, de apám hívta őket a reggelihez. Reggeli alatt csak bámultam, bámultam, bámultam...ő meg csak beszélt, beszélt és beszélt az apámhoz. Felfogtam nagy nehezen, hogy nemsokára indulnak vissza. Ettől nagyon megijedtem, és megszerettem volna kérdezni, hogy akkor most mi lesz. Nem kéri meg apámtól a kezem, vagy nem kér meg arra, hogy vele menjek...Csak vártam, hogy hátha megkérdi apámat, de hiába vártam... Nemsokára mindannyian feláltak az asztaltól. Indulniuk kellett. Biciklivel kimentem oda, ahonnan indultak.
-Szeretnék elbúcsúzni-mondtam kisírt szemekkel. Ő pedig egyszerüen csak ennyit mondott:
- Vége a szerelemnek- suttogta és átnyujtotta a dobozt. Kezet csókolt illedelmesen, és felült a búszra.
Otthagyott, és még utánam sem nézett, legalább egyszer. Megérdemeltem volna. Szerettem.
Milyen buták vagyunk, mi emberek...Mindent későre veszünk észre, észre sem vesszük, és már lekéstünk egy újabb járatot... Amikor Alfonz átnyujtotta azt a dobozt, nem érdekelt, hogy mi van benne. Soha nem is akartam kinyítani. Most amikor férjhez megyek, huszonhét évesen, most jövök rá, hogy mi is történt velem ezelött kilenc évvel. Beleszerettem abba a férfiba, aki azóta jelenti számomra: a férfit. Hozzámegyek egy olyan emberhez, akit a szívem mélyén nem is szeretek, mert az ember szívében, ott a legmélyén, csak egyetlenegy hely van, és ha azt már valaki betöltötte, akkor a többi lakó, csak arra kap helyet, hogy meghúzódjon. Az én szívem mélyén Alfonz él, és örökké ő is fog... Itt írok a gyerekszobám íróasztalánál, és minden percet, amit Alfonzzal töltöttem felidéztem. Felidéztem, hogy leírhassam. A tegnap utoljára aludtam itthon, mert holnaptól már egy férfié leszek. Igen,feleség leszek. Ahogy este lefeküdtem, eszembe jutott újra Alfonz... és az a doboz, amit akkor kaptam, amikor elváltunk. Órákba tellett amíg előkerítettem a dobozt, mert emlékszem annyira el akartam rejteni, hogy soha ne kerüljön a szemem elé. Megkerült a doboz. Egy egyszerű, fából készült doboz. Ugyanúgy kalapált a szívem, mint amikor őt vártam... ugyanebben a szobában. Kinyitottam, és egy levél volt benne egy plakáttal együtt, ami a "Vége a szerelemnek" című előadás plakátja volt, amiben ő a nagy szerelmest játszotta.
" Kedves Gizellám !
Gyönyörű volt ez az éjszaka. Azt hiszem szerelmes vagyok. Szeretlek Gizella. Rengeteg nő volt az életemben, de azt hiszem soha nem találkoztam még egy ilyen lánnyal, mint Te. Féltem az apádtól, azért nem beszéltem rólunk, de ne aggódj, hiszen két hét múlva vége az évadnak és eljövök utánad. Leírom a címem, és kérlek írj( Budapest,Herzceg Ferenc utca,342 szám ). Ahogy megkapom a leveled, jövök. Kérlek írj! Nagyon szeretlek. Vigyázz magadra és gondolj minden órában rám...
Csókóllak : Gróf Rháday Alfonz "
Hát igen... ez állt a levélben, ami ott ült egy dobozban kilenc éven át. És az ember a makacsságával rontja el az életét. Milyen szomorú. Nem? Most ott lehetnék a karjaiban, és csókólva szerethetnénk egymást... Nem nyitottam ki azt a dobozt, pusztán makacsságból, és ezt bizony egy életen át bánni fogom... mert azt a boldogságot, amit csupán két napig éreztem, azt ezzel az emberrel, akihez holnap férjhez megyek, soha nem éreztem.. eddig sem éreztem.. nem is fogom...
- Mit csinálsz édes menyasszonykám? No, hát megint mit írsz ? Ez a sok írás még megbolondít. Remélem azért nem fogsz még az ágyban is, mert azt nem szeretném !
...és a kislány szaladt a pirospöttyös labda után...szaladt és szaladt...sokáig szaladt egyedül...fáradt volt...és várta, hogy majd valaki melléje szegődik, és nem kell egyedül szaladnia a labdácskája után. Szegődtek is melléje sokan, de egyszer sem érezte azt, hogy valaki igazán, szívből szeretne vele szaladni...a piros pöttyös labdácskája után, de soha nem szólt arról, hogy Ő mit is érez, hagyta, hogy aki akar...szaladjon vele, ameddig csak akar. Legelőszőr egy barnakezű kisfiú szaladt vele...a labdacska után. Szép volt a fiú...és mosolygós. De egy szép napon...megállt a kislány elött...és azt mondta :" Kicsi lány, ne haragudj , de már nagyon elfáradtam...nem bírom már...inkább nem szaladok tovább"...a kislány pedig bólintott. A kisfiú sírt, és azt mondta, hogy nagyon boldog volt amig vele együtt szaladhatott.
